"Tessék záródni, az ajtók vigyáznak."
Szemben ülsz velem. Már éjszaka van, fejed a metro ütemére mozog. Arcod nagy részét sapkád ellenzője rejti. Szemedet nem látom, de ajkaid tökéletes íve mágnesként vonzza tekintetemet.
Elképzelem, hogy felettünk épp egy bomba csapódott a városba, és csak mi, a 11.20-as metro utasai éltük túl a katasztrófát. A szerelvény azonban elszabadult, és most sikítva rohan az Örs felé. Te felugrassz, és meghúzod a vészféket. Szikráznak és csikorognak a fém kerekek, a világítás akadozik. Miután megálltunk, segítek neked kifeszíteni az ajtót. Aztán együtt kivezetjük a túlélőket az alagútból.
Ábrándom a Blahánál egy pillanat alatt megsemmisül. Fogod magad, és kiszállsz. Alig elkezdődött közös utunk megszakad, így a katasztrófából sem lesz semmi. Helyedet egy izzadt, szőrös mellkas foglalja el. Gyönyörűen ívelt ajkaid helyén most egy leukoplaszttal letapasztott ragyatenger éktelenkedik. Tekintetem inkább visszatér a jól megszokott vizes bokák és Wink sportcipők szintjére.
Még négyszer: "Tessék záródni, az ajtók vigyáznak."
Pont elérem az utolsó trolit.
