Felhúzom. Cipőre a papucsot. Most már tényleg teljesen el vagyok szeparálva. Kezeimet láthatatlan bilincsek kötik le. Agyam szocializált béklyói. Egyre ezt ismételgetem: „Mindent a szemnek, semmit a kéznek!” Mindenhol figyelnek. Nehéz lenne őket kijátszani. Csoffadt teremőrök, régóta az éberség az ópiumuk. Vannak soha le nem írt, de mindig betartott szabályok. Lassan kell menni, és minden előtt meg kell állni. Szobáról szobára, csak egy útvonal van. Nincs egyéni akarat, saját célkitűzéseim megvalósíthatatlanok.Hurrá, történik valami! A következő teremben egy kép előtt sokan állnak. Izgatott leszek, és már csöppet sem érdekel az a késő-barokk váza, ami előtt imént ásítoztam. Én is a másik helyiségbe sietek. Tolakodok a sok idegen között, én is látni akarom! Hirtelen a korlátkötél megakaszt. Felnézek a képre, de zavarba jövök. Én nem látom. Ez ugyanolyan portré, mint a többi száz. Keresem rajta a meghökkentőt, de nem lelem. Lopva körbe nézek, a többiek arcáról próbálok tájékozódni. Kezdem felfogni a helyzetet. Ők nem a képre fókuszálnak, hanem kicsit lejjebb balra, egy antik szófára. Vadvirágokból font koszorú van rajta. Nem igaz, a vadvirág kifejezés túl eufémikus, jobban megnézve inkább csak valamilyen útszéli gaz. Igencsak kókadt, valószínű több órája fonták már. Az őr is felfigyel a tumultusra, és határozottan a tömeg közé ront. Feje elvörösödik, amint meglátja a fonnyadt koszorút. Gyalázat, ami történt. Az értékes bútordarab szövete megsérülhetett, rengetegbe fog kerülni, hogy helyrehozzák, ha egyáltalán lehetséges. Egy pillanat alatt felkapja a gazt és a sarokban lévő krómozott szemetesbe dobja. Végre ő is fontos volt, nem hiába kapja meg a havi 400 euró fixét.
A tömeg gyorsan feloszlik, nincs már semmi látnivaló, meleg is van, jobbnak látják, ha sietnek. Én maradok még egy kicsit. Nézem a szófát, meg a rajta hagyott egyre halványuló foltot. Én láttam. Mikor a jegyet vettük, előttünk állt a sorban egy hat éves forma kislány, az ő kezében volt a koszorú. Biztos ő hagyta itt. Lehet, kifelé menet beárulom. Tovább megyek, de több meglepetés már nem ér. Sok képet láttam már erről a helyről. De azok jobban tetszettek, mert nem volt rajtuk annyi ember, mint most itt körülöttem. A levegő is egyre fülledtebb.
Végre egy kis változás. Hatalmas terem tele arannyal és tükrökkel. Ez most kicsit megfog. Megpróbálom magam elképzelni halcsontos fűzővel és több kilós tetves parókában, mégis boldogan. Nem megy. Túl sok vágott-szemű kattog és villog, mindig kizökkentenek a képzeletemből.
A végére nagyon elfáradok. Sok itt a kincs, de egyik sem okoz nekem örömet. Talán nem is okoztak soha senkinek. Itt semminek sem adtak lelket, vagy már rég elszállt belőlük. Pompázatos ürességek a történelmi érték formalinjában ázva. Rábízva a vén őrökre, mindörökre.
