Történik mindez egy szórakozóhely előtt, valahol Magyarországon. Két lány ül a padkán, sör van a kezükben. A részegség azon pontján állnak, mikor agyukban mély filozófiai gondolatok törnek felszínre, és már elég őszinték ahhoz, hogy ezeket ki is mondják. Egy idő után elkezdenek fázni. Visszamennek a tánctérre, és egy tüske után már nem is emlékeznek az előbbi kis mentális intermezzóra.
- Rájöttem, hogy el akarok veszíteni mindent.
- De mi mindent? A szüzességedet? Ha jól emlékszem, azt csak egyszer veszíti el az ember, és azon babám, te már rég túlestél.
- Hülye. Tényleg el akarok veszíteni mindent.
- Miket beszélsz? Részeg vagy? Vagy beszívtál?
- Igen azt is, de ez most egyáltalán nem lényeges. Ez nem befolyásolja az elhatározásomat. Max kicsit segít a véghezvitelben. Mert tényleg úgy gondolom, hogy az a legjobb megoldás, ha mindent elveszítek.
(Pár másodperc csend, talán szívnak egyet a cigarettába.)
- De mégis, mit akarsz elveszíteni?
- A pénzemet, a munkámat, a személyes tárgyaimat, az ismerőseimet, barátaimat, a családomat. Mindent, érted, MINDENT!!!
- Te nem vagy normális. De miért lenne jó neked, ha az ég világon nem lenne semmid?
- Nem hiszem el, hogy nem érted. A francba, te is olvastad a Kisherceget, nem?
- Ja. Igen, persze. Már régen, de olvastam.
- Abban pedig világosan le van írva. Ha megszelidítesz valamit, vagy valakit, akkor felelősséggel tartozol iránta. Minden egyes dolog, az orrpiercingtől a legmélyebb barátságig, ami a tiéd, az iránt felelős vagy. És tudod mik ezek valójában? Láncok hallod, rohadt láncok, amik egyre csak szorítanak. Az az igazság, hogy a felelősség leláncol. És a legviccesebb, ha valamelyik láncodat elveszíted, az fáj. Minél jobban szorított, annál jobban fáj, ha elveszíted. Olyan ez, mint az a Stockholm-szindróma, vágod?
(Pár másodpercig ismét csend. Egyikük arra eszmél rá, hogy egy világrengető igazságra jött rá. A másik arra, hogy a barátnője meghibbant, ráadásul elfogyott a söre.)
- A francba, de mi barátok vagyunk, nem? Én sosem akartalak leláncolni!
- Persze-persze, tudatosan nem. De akkor is korlátozza a kapcsolatunk a saját létezésemet. Mert például, tegyük fel, szarul vagy. Megkérsz engem, hogy vigyelek el dokihoz. Lehet, ehhez nekem semmi kedvem. De mégis megteszem, mert kedvellek. Meg az is meghatározza a cselekedeteimet, hogy tudom, ellenkező esetben te is megtennéd értem. És bummm!!!
- Mi bumm?
- Hát korlátoztál! Ráadásul valószínűleg hazudnom is kellene neked, mert megkérdeznéd, hogy "ugye nem baj?", én meg persze mosolyogva válaszolnám, hogy "á, dehogy".
- Most már biztos, hogy te teljesen meghibbantál. Elment a maradék eszed is, de most komolyan.
- Helyes, az sem kell!
- O.K. várj, várjál egy kicsit! Tegyük fel, mindent elveszítettél, és nem maradt az égvilágon semmid. Kint állsz a pusztában tök egyedül. Az jó lenne neked?
- Ha ez lenne a szitu, egy pillanatig totálisan boldog lennék.
- Egy pillanatig? De miért csak egy pillanatig?
- Mert valószínű nem tartana sokáig. Egy idő után például rohadt éhes lennék. Ahhoz pedig, hogy ehessek, valami kaját kellene szereznem, ami persze megint az enyém lenne, és kezdődne minden elölről.
- Megtaláltam neked a megoldást, lődd fejbe magad!
- A francba, nem érted! Semmi kedvem meghalni.
- Hát akkor mit akarsz, könyörgöm??? Kis magányra vágysz? Figyelj, tudod, hogy van egy hétvégi házunk a hegyen. Ha gondolod, néha kölcsönadom. Ott garantáltan nem lesz semmid, még térerő sincs.
- Ja, ja, az tök jó lenne. Köszi.
- Igazán nincs mit. Elvégre ezért vagyunk barátok. Vagy mi.
(Egy pillanatnyi csend, míg mindkettőjükben tudatosul, hogy ezt a témát alaposan kivégezték. A lány, akinek elfogyott a söre, már nagyon visszamenne a tánctérre. Már így is többet használta az agyát ezen az estén, mint tervezte. Elindulnak befelé. A másik lány az ajtóban megtorpan, és elmormol egy mondatot, bár a lüktető zenétől ezt már senki sem hallja.)
- Azért én mégis szeretném, ha egyszer, egy kis időre tényleg elveszítenék mindent.
- Rájöttem, hogy el akarok veszíteni mindent.
- De mi mindent? A szüzességedet? Ha jól emlékszem, azt csak egyszer veszíti el az ember, és azon babám, te már rég túlestél.
- Hülye. Tényleg el akarok veszíteni mindent.
- Miket beszélsz? Részeg vagy? Vagy beszívtál?
- Igen azt is, de ez most egyáltalán nem lényeges. Ez nem befolyásolja az elhatározásomat. Max kicsit segít a véghezvitelben. Mert tényleg úgy gondolom, hogy az a legjobb megoldás, ha mindent elveszítek.
(Pár másodperc csend, talán szívnak egyet a cigarettába.)
- De mégis, mit akarsz elveszíteni?
- A pénzemet, a munkámat, a személyes tárgyaimat, az ismerőseimet, barátaimat, a családomat. Mindent, érted, MINDENT!!!
- Te nem vagy normális. De miért lenne jó neked, ha az ég világon nem lenne semmid?
- Nem hiszem el, hogy nem érted. A francba, te is olvastad a Kisherceget, nem?
- Ja. Igen, persze. Már régen, de olvastam.
- Abban pedig világosan le van írva. Ha megszelidítesz valamit, vagy valakit, akkor felelősséggel tartozol iránta. Minden egyes dolog, az orrpiercingtől a legmélyebb barátságig, ami a tiéd, az iránt felelős vagy. És tudod mik ezek valójában? Láncok hallod, rohadt láncok, amik egyre csak szorítanak. Az az igazság, hogy a felelősség leláncol. És a legviccesebb, ha valamelyik láncodat elveszíted, az fáj. Minél jobban szorított, annál jobban fáj, ha elveszíted. Olyan ez, mint az a Stockholm-szindróma, vágod?
(Pár másodpercig ismét csend. Egyikük arra eszmél rá, hogy egy világrengető igazságra jött rá. A másik arra, hogy a barátnője meghibbant, ráadásul elfogyott a söre.)
- A francba, de mi barátok vagyunk, nem? Én sosem akartalak leláncolni!
- Persze-persze, tudatosan nem. De akkor is korlátozza a kapcsolatunk a saját létezésemet. Mert például, tegyük fel, szarul vagy. Megkérsz engem, hogy vigyelek el dokihoz. Lehet, ehhez nekem semmi kedvem. De mégis megteszem, mert kedvellek. Meg az is meghatározza a cselekedeteimet, hogy tudom, ellenkező esetben te is megtennéd értem. És bummm!!!
- Mi bumm?
- Hát korlátoztál! Ráadásul valószínűleg hazudnom is kellene neked, mert megkérdeznéd, hogy "ugye nem baj?", én meg persze mosolyogva válaszolnám, hogy "á, dehogy".
- Most már biztos, hogy te teljesen meghibbantál. Elment a maradék eszed is, de most komolyan.
- Helyes, az sem kell!
- O.K. várj, várjál egy kicsit! Tegyük fel, mindent elveszítettél, és nem maradt az égvilágon semmid. Kint állsz a pusztában tök egyedül. Az jó lenne neked?
- Ha ez lenne a szitu, egy pillanatig totálisan boldog lennék.
- Egy pillanatig? De miért csak egy pillanatig?
- Mert valószínű nem tartana sokáig. Egy idő után például rohadt éhes lennék. Ahhoz pedig, hogy ehessek, valami kaját kellene szereznem, ami persze megint az enyém lenne, és kezdődne minden elölről.
- Megtaláltam neked a megoldást, lődd fejbe magad!
- A francba, nem érted! Semmi kedvem meghalni.
- Hát akkor mit akarsz, könyörgöm??? Kis magányra vágysz? Figyelj, tudod, hogy van egy hétvégi házunk a hegyen. Ha gondolod, néha kölcsönadom. Ott garantáltan nem lesz semmid, még térerő sincs.
- Ja, ja, az tök jó lenne. Köszi.
- Igazán nincs mit. Elvégre ezért vagyunk barátok. Vagy mi.
(Egy pillanatnyi csend, míg mindkettőjükben tudatosul, hogy ezt a témát alaposan kivégezték. A lány, akinek elfogyott a söre, már nagyon visszamenne a tánctérre. Már így is többet használta az agyát ezen az estén, mint tervezte. Elindulnak befelé. A másik lány az ajtóban megtorpan, és elmormol egy mondatot, bár a lüktető zenétől ezt már senki sem hallja.)
- Azért én mégis szeretném, ha egyszer, egy kis időre tényleg elveszítenék mindent.
