Egy pillanattal a csörgés előtt ébredtem. Hirtelen, élesen villant be: ez egy különleges nap lesz, amihez azonnal neki kell fognom. Máskor hatszor nyomom le a szundit. Minimum. De most éreztem, ki kell pattannom az ágyból. Egy tőlem szokatlanul lendületes szökkenéssel már kint is voltam, és azzal a lendülettel le is huppantam a földre.
"Ez meg mi a szar?" Suhant át a kérdés, korai időpontnak teljesen ellentmondó, friss agyamon. Nem igazán értettem, sőt gőzöm sem volt miért, de nem éreztem a lábam. Se a balt, se a jobbat.
"Ez meg mi a szar?" Kérdeztem már hangosan, mintha bárkitől is választ kaphatnék az üres lakásból. Elkezdtem nyomkodni. Semmi. Csipkedni. Semmi. Egyre idegesebben rángatni, de semmi. Végül dühömben hozzávágtam az ágy lábához, aminek fájnia kellett volna, de semmi, semmi, semmi. Megijedtem. Aztán hirtelen viccesnek találtam a helyzetet és még kétszer-háromszor nekivágtam az ágy lábához a bal lábam.
Persze annyira nem volt érdekfeszítő foglalatosság érzéketlen alsó végtagjaim ágylábhoz vagdosása, hogy pár perc múlva ne unjam meg ezt is. Valami újat kellett kitalálnom. Gondoltam beavatkozom, az talán hatásos lesz. Még jó hogy karnyújtásnyira van a fiók, amiben a gombostűket tartom.
"Na most belevágjam határozottan, óvatosan beleszúrjam, vagy csak gyáván böködjem meg?" Persze, hogy az arany középutat választottam, mivel a brutalitást már az előbb meguntam. A precíz behatolás mozgatta meg a fantáziám. A legcsodálatosabb pillanat az volt, amikor a tű hegye és a combom közt már csak leheletnyi volt a távolság. Ekkor még elhittem volna bármit. Aztán beleböktem, mélyebbre és mélyebbre, egészen tövig. Vártam, hátha a hatás csak egy pillanat múlva következik be. Egy apró vérbuborék jelent meg közvetlenül a tű gombja mellett, aztán végigcsurgott a combomon.
"Ha nem is érzek semmit, legalább vérzek"
Lassanként beleegyeztem, hogy lebénultak a lábaim. Akkor most mi legyen? Először talán értesítenem kellene valakit, akit aztán perceken keresztül győzködhetek, hogy "Tényleg nem érzem, rúgj csak belém nyugodtan". Aztán jöhetne az orvos, vizsgálatok sora, még talán orvostanhallgatóknak is mutogatnának. Lassacskán bele kellene nyugodnom a kerekes székbe. Átrendezni az egész lakást, sőt a lépcsőházat. Kellene egy speckó autó, mert a tömegközlekedést úgy, ahogy van elfelejthetem. Neki kellene állnom lottózni, mert mindez egy nagyobb vagyonba kerül.
És a barátaim? Először mély döbbenet, sajnálat, aztán később elütjük valamilyen poénnal. Nyilván sokat lennének velem, persze ők sem úgy gondolnák, hogy szánalomból, na de legyünk reálisak, azért mégis. A mindennapi élethez új embereket kellene szereznem, mert az épekkel mégsem járhatnék partizni, meg kirándulni Badacsonyba. Új barátokat... hasonszőrűeket. Te is béna, én is béna, akkor legyünk barátok. Na persze.
Az ágy lábánál elmélkedve észre sem vettem, hogy lassan elkezdtem érezni a lábaim. Tompa nyomás, aztán mintha ezer tűvel szurkálták volna, végül pedig állati nagy fájdalmak.
"Hát úgy látszik, csak kurvára elzsibbadtak." Néhány perc kínkeserves mozgatás után már semmi jele nem volt a bénulásnak. Viszont az elvesztegetett percek miatt sietnem kellett.
A busz felé rohanva még szentül hittem, hogy ez a reggeli kis intermezzo teljesen megváltoztatja az életemet. Kampányolni fogok az épületek akadálymentesítéséért vagy inkább örökbe fogadok egy mozgássérült gyereket.
Tízórainál már úgy gondoltam, az is elég lesz, ha az adóm egy százalékát majd a kerekesszékeseknek ajánlom fel.
Ebédnél a visszajárót egy gyűjtőurnába dobtam. Azt hiszem mozgássérülteknek gyűjtöttek.
Este twistereztünk a barátaimmal.
