Egyik reggel

Egyik reggel a buszmegállóban álltam. Még félig aludtam, mint ilyenkor általában. Egyszer csak egy jól szituált, negyvenes évei vége felé járó, szakállas férfi állt elém. Először csak a cipőit láttam meg, mert szokásomhoz híven most is a betont bámultam, ami ilyenkor még bőbeszédűen mesél az előző este történéseiről. Egy tövig szívott cigi és egy megtaposott csokipapír között állt meg. Azt hittem, hogy tüzet akar kérni, vagy megkérdezi, mennyi az idő, esetleg az iránt érdeklődik, hogy elment-e már a 7-es busz. Megpróbáltam a lehető legláthatatlanabb lenni, mert ki nem állhatom a kényszeredett reggeli beszélgetések vadidegen emberek között...

Ahogy azonban a szemébe néztem, éreztem, ez az alak valami mást akar. Hirtelen legalább tíz fokkal lett hűvösebb a levegő, a szellő felerősödött, és tisztán láttam a szemem sarkából, hogy egy ördögszekér bukfencezik keresztül az úton. Nem is értettem, hogy kerül egy ilyen növény a lakótelep közepére.

A férfinak vizenyős, kék szemei voltak, mint a vizsláknak. Eszembe jutott, hogy egyszer azt mondta nekem valaki, ne nézzek kutya szemébe, mert akkor megharap. Kicsit be is paráztam, főleg, mikor közelebb hajolt, és azt mondta:

-Te fogod megváltani a Világot!

Teljesen ledermedtem. A férfi lassan elfordult, és csoszogva továbblépkedett. Én csak a szememmel mertem követni. Odament a nem-messze álló, enyhén lestrapált kukához. Ugyanazt mondta a szemetesnek, mint pár perccel azelőtt nekem.

Megnyugodtam. Legalább nem kell egyedül csinálnom.